Soha nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy szép testbe születtem

Súlyos teher lehet egy nő számára, ha szép testbe születik, használati utasítás és védelem híján ez a test ugyanis nagyon hamar a férfiak játékszerévé válik. #metoo

 

Édesanyám katalógusba való nő volt: 175 centiméter, atlétatest, szálkás izomzat, szexi vádlik, hosszú, barna haj, fekete szemek, modelljárás. Édesapám katalógusba illő férfi volt: 185 centiméter, triatlonos test, széles vállak, anatómiailag tökéletes izomzat, barna bőr, kisfiús haj. Talán nem meglepő, ha a két modellember egy nem éppen csúnya lánynak adott életet, aki tizennégy évesen már megfejelte a 180 centimétert, és mivel a sport szeretetét az anyatejjel szívta magába, az atlétikának és a kézilabdának köszönhetően nagyon fiatalon nagyon kidolgozott izomzatra tett szert. De nemcsak erre: váratlanul hatalmas mellei nőttek, csípője kacéran kikerekedett, és rajta kívül még a vak is látta, hogy nővé érett. A falu, a szegényes családi háttér, a turiból érkező ruhák, a televízió és az internet hiánya zárva tartotta előtte a világot, nem tudta, hogy a szép test akár tőke is lehet, ha az ember lányába szorul némi fifika, számítás és önbizalom. Az ő lelkében azonban hiánycikk volt valamennyi.

Ő csak annyit tudott, hogy furcsán érezi magát ebben az új bőrben, mert észrevette, hogy észreveszik – ez a fajta figyelem pedig egyáltalán nem volt ínyére. A nőknél alapból rosszul indult, hiszen csak kevesen tudnak elvonatkoztatni attól, ha egy nő magas, vékony, izmos, és szépek a mellei. A férfiaknál pont az ellenkezője történt: ment a nyomulás, jöttek a kedves bókok, a komoly ajánlatok – és a szexuális zaklatás. Egyikkel sem tudott mit kezdeni, mert fejben kislány maradt, akire egy szexi modell jelmezét húzták anélkül, hogy ő ezt kérte volna. A tükör előtt hosszan nézte magát esténként, lóbálta hosszúra nőtt karjait, mereven tekergette a csípőjét, olcsó melltartókba szuszakolta a kannáit, és minden idegszálával azon volt, hogy valahogy kényelmesen elhelyezkedhessen végre ebben a testben. Nem ment.

Nem segítette a folyamatot, hogy általános iskolájának visszataszító gondnoka bódult tekintettel őt leste a lányöltöző ablakán keresztül, hogy a pap önkielégítésről, parázna dolgokról faggatta a gyóntatószékben, és ösztönösen émelygett, amikor legidősebb unokabátyja a fenekét simogatta a vasárnapi ebédnél.

Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mindenről ő tehet. Ez a test! Ez az átok! Mivel jobb ötlete nem volt, hosszú, fekete ruhák, vastag pulóverek, ronda bakancsok és Harry Potter-szemüveg mögé rejtette magát, hátha így majd senki, de tényleg senki nem veszi észre, és visszavonulhat a saját, nyugalmat ígérő, introvertált világába. Biztos, ami biztos alapon tartása púpos lett, mellei mélyen beestek, testének szép vonalai eltűntek. A vállalhatatlan álarc persze nem jelentett hosszú távú megoldást, mert idővel az is lehúzta, ráeszmélt, ha rondának öltözik, rondának is érezi magát – márpedig ő csak jól akarta érezni magát tulajdon bőrében.

 

Ruháit hétköznapi darabokra váltotta, úgy hitte, a farmer-poló-tornacipő összeállításból nem lehet baj – de már ez elég volt ahhoz, hogy újra megjelenjenek körülötte a férfiak. A lány sportos testénél, dús kebleinél, feszes fenekénél tovább nem láttak, éhesen nyomultak, nem rejtették véka alá: el akarták ejteni őt. A fiatal lány azonban rádöbbent, nem ismeri a játékszabályokat, nem kapott használati utasítást a testéhez, nem tudja, hogyan „használja”, hogyan védje meg, ahogy azt sem tudja, mit szeretne, és mi jó neki. Egy idegen dimenzióba lépett be, ahol vakon tapogatózott – és csak idő kérdése volt, hogy belefut a csapdába. Először egy negyvenes nőgyógyász szeretett bele, aki farkát a lány csípőjéhez dörzsölte, miközben a mellét „vizsgálta”. Főhősünk nem tudta, mi történik vele, csak agya vészkiáltására bírt hallgatni: Fuss! Az eset mélységesen megijesztette: tapasztalatlan lévén nem nagyon ismerte még a férfiak gerjedelmét, a lihegést, az akaratos vágyat.

Nem sokkal később egy fotós férfi nézte ki magának: dicsérte, bókolt neki, és agyafúrtan rávette, ha a lány fotóriporternek akar tanulni, szívesen megmutatja a stúdióját. A lánynak tetszett a dolog, bízott a férfiban, elvarázsolta a sötétkamra gondolata, az analóg képelőhívás kémiája – és meg se fordult a fejében, hogy baj lehet a dologból, elvégre a férfi az apja lehetne. Már az első kép előhívása után a férfit elhagyta az önuralom, öreg kezeivel a lány melleibe kapaszkodott, fülébe lihegett, és követelte: Sz*pj le! Megint azon kapta magát, hogy egy férfi elől szalad.

Nem tudta, kit kérdezzen, ki magyarázhatná el neki: mi történik vele? Miért vele történik mindez? Otthon nem merte elmondani a titkait, talán a lelke mélyén magát hibáztatta, ő hozza magára a bajt azzal, hogy ennyire nőies – pontosabban kurvás, ahogy ő gondolt akkor magára. Egyáltalán nem tudott megbirkózni azzal, hogy tizenhat évesen már egy érett, vonzó nő testébe kényszerült – és így gondolt magára egészen huszonöt éves koráig, mert a rossz tapasztalatok egyre csak nőttek.

A megoldás aztán egy pszichológus személyében érkezett el, akit utolsó kétségbeesésében keresett fel – és végre-valahára egy tyúkanyó szárnyai alatt békére, megértésre és tudásra lelt, hosszú évek fáradságos munkájával pedig eljutott odáig, hogy megbékéljen azzal, hogy egy szép nő testébe született. A ló túlsó oldalára soha nem esett át, visszafogott stílusa megmaradt, óvakodik a feltűnősködéstől, zavarba jön, ha dicsérik, a nyomulós férfiakat messze elkerüli, ellenben boldog, hogy egy erős férfit sodort mellé az élet, akivel közösen találtak rá arra, hogy a külső adottságok ellenére miért olyan szépséges az a test, amit a Jóistentől kapott.

 

Forrás: Jakab Rozi írása / NLCafé